Már nagyon vártam a The Asteroids Galaxy Tour új albumát, az ‘Out Of Frequency’-t, egyrészt azért, mert az előző, ‘Fruit’ valami egészen zseniálisra sikeredett és az elmúlt pár év zenei felhozatalát tekintve újszerű és különleges volt, másrészt pedig azért, mert a lemez két előfutára, a ‘Major’ és a ‘Heart Attack’ nagyon ígéretesnek tűnt. Maga a lemez rendkívül jól sikerült, hozza a várt színvonalat és tele van fantasztikus felvételekkel, bár egy kicsit csalódott vagyok, mert másra számítottam.
Az ‘Out Of Frequency’ a bandára jellemző, hetvenes éveket idéző, pszihedelikus pop stílus határain belül marad, ami valljuk be, egyáltalán nem egy tág fogalom, ám mégis sikerült elődéhez képest egy merőben újfajta hangzást felmutatnia. Egyszerűbbek, itt-ott könnyedebbek a dallamok, nincs meg az a “beszippant és magában tart” érzés, ami a ‘Fruit’ majdnem összes számára igaz volt, valamint a trombita és a különböző kisebb ritmushangszerek (kolomp, csörgő stb) eddigi dominanciáját átvették az elekromos eszközök, a szintetizátor és a gitár. Ennek következtében kevésbé lett markáns a dallista, de vannak bőven slágergyanús szerzemények, mint például az első EP, a ‘Heart Attack’ vagy a lemez előfutára, a ‘Major’. Nekem személy szerint nagyon bejön a címadó ‘Out Of Frequency’, a ‘Cloak And Dagger’, a korong talán legelszállósabb dala, a ‘Theme From 45 Eugenia’ és a ‘Suburban Space Invader’ is.
Ugyanakkor, amikor először meghallgattam a lemezt, egy kicsit csalódott voltam. Bár az ‘Out Of Frequency’ önmagában egyáltalán nem rossz, sőt, két nap alatt nagy kedvencemmé vált, a ‘Golden Age’ és a ‘Around the Bend’ világméretű sikerei után sokkal inkább valami, az előző lemezhez hasonlóra számítottam. Ha ezzel az anyaggal nem első sorban a rajongók kielégítése volt a cél, hanem a dán banda a ‘Fruit’ sikereit akarja megismételni (gondoljunk csak a reklámszerződésekre a Heinekennel és az Apple-lel, vagy az amerikai és európai turnéra), akkor talán egy kicsit mellényúltak.
Ettől függetlenül a hippi korszakot idéző zenéjével a The Asteroids Galaxy Tour csillaga fényesen beragyogja az európai zenei élet egét és az ‘Out Of Frequency’ méltó, bár talán egy kicsit lightosabb folytatása lesz az elmúlt pár év diadalmenetének.
Szeptember 16-án jelent meg a Kasabian legújabb, sorban a negyedik stúdió albuma, a ‘Velociraptor!’. A 11 dalt tartalmazó korong a kritikusok és a rajongók tetszését is elnyerte, a legtöbb neves zenei magazin egyetért abban, hogy ez a banda eddigi fő műve. Bár az tavalyi Sziget fesztiválon már a magyar közönség is kapott egy kis ízelítőt az új számokból, a teljes lemezt először 200 szerencsés rajongó hallhatta élőben egy repülőgépen rendezett koncerten. Tom Meighan frontember így nyilatkozott az eseményről: “Ez be fog vonulni a történelembe! Akartunk valami igazán emlékezeteset csinálni, és a rajongóink bizony emlékezni fognak arra a napra, amikor egy repülőgépen láttak minket zenélni.“
Az első klippes dal, a ‘Switchblade Smiles’ volt, melyet a banda honlapjáról hónapokig ingyen le lehetett tölteni. A hozzá készült klip július közepén jelent meg, egyébként a videó képi világa alapján készült magának a lemeznek a borítója is. Ez előtt, még 2010-ben jött ki nem hivatalosan a ‘La Fee Verte’ című dalnak egy módosított változata, melyet a közönség a London Boulevard című filmből ismerhet.
A második, szintén klippes kislemeznóta a ‘Days Are Forgotten’ volt, melyhez készült egy Ztrip remix is, az amerikai rapperrel, LL Cool J-vel. A zenekar eddig sem vetette meg, hogy szinti elemeket csempésszen a zenéjébe, de ez talán ezen az albumon teljesedett ki a legjobban. Az ‘I Hear Voices’ például megtartotta a jellegzetes Kasabian hangzást úgy, hogy egyetlen élő hangszert sem véltem felfedezni benne, de a ‘Switchblade Smiles’-ban is hangsúlyosak az elektronikus betétek. Különleges hangzást kapott a lemez címadó dala is, a ‘Velociraptor!’ a 8-bit-es dobjaival, vagy a ‘Let’s Roll Just Like We Used To’ az intenzív trombita betétjével.
Britannia jelenlegi legnagyobb bandája magasra tette a mércét, a ‘Velociraptor!’ nagyon erősre sikeredett, (nem csak) az indie rock szerelmeseinek kihagyhatatlan.
Lady Gaga új albumát már a fél világ türelmetlenül várta, hiszen nincs olyan ember a földön, aki ne ismerné az énekesnőt. Érdekes, hiszen még csak most jelent meg a második nagylemeze. Mint azt bizonyára sokan tudjátok, a hölgy sikerét a The Fame, míg szélesebb körben való elismertségét a (minden túlzás nélkül) nemzetközi popzenét forradalmasító és az új '10-es évek fő zenei alapköveit lerakó The Fame Monster című cédéjének köszönheti, ezért fordulhatott az elő, hogy most olyanok is odafigyelnek Gagára, akikhez egyébként nem áll közel a mainstream műfaj.
A nagy kérdés tehát adott, vajon sikerül az énekesnőnek ezt az eszméletlen sikersztorit folytatnia? Ideje volt rá bőven, a tavalyi turnéja alatt folyamatosan írta az új dalokat és ahogy egy interjúban is nyilatkozta, ha rajta múlt volna, akkor már 5 hónapja a boltok polcain lenne a Born This Way. Valószínűleg azért kellett eddíg várni, mert a lemezt egy eddíg még soha nem látott méretű kampány előzte meg, mely kezdődött a tavalyi MTV Video Music Awards-on, majd folytatódott azzal, hogy gyakorlatilag kitapétázták New York utcáit plakátokkal, Gagás extrákkal turbózták fel a FarmVille-t, az egész világon az énekesnő folyik a rádióból és a tévéből, ráadásul május 17-én világszerte a nevével fémjelzett Metropol különszámot osztogattak a nagyvárosokban, mely közel 20 nyelven jelent meg és kb. 23 millió emberhez jutott el.
Mindezek után mindenki valami igazán nagy durranásra számított, amivel Gaga még inkább belevési nevét a zene nagykönyvébe. Sokan már a megjelenés előtt egyenesen az évtized legjobb albumának kiálltották ki a Born This Way-t. Ehez képest a végtermék nem egészen úgy sikerült, mint ahogy azt a többség várta. A hangzás sokkal keményebb lett a The Fame Monster-énél, több gitár és orgona elemeket lehet felfedezni és észrevehetően sokkal több effektet használtak. Kevésbé feltűnő, ám fontos különbség még, hogy a korábban védjegynek számító "dadogás" már szinte egyik dalból sem köszön vissza és hogy a The Fame Monster változatos és színes ütemeihez képest az új számok sokkal monotonabbak lettek. Összességében olyan, mintha a metál, az electro és templomi zene legjobb elemeit összekeverték volna a '80-as, '90-es évek nagyjainak himnusszá vált slágereivel, mindezek eredménye pedig egy rendkívül hallgatható, pörgős, szabadságot, elfogadást és egy nagy adag őrültséget hírdető anyag lett, mely nyomokban Whitney Houstont, Madonnát és más múlt századi legendás popdívát tartalmaz.
Az első két szám a Marry The Night és a Born This Way, mely az énekesnő gyerekkorát és eddígi életét mutatja be. Előbbi egy tökéletes kezdő dal, egy fantasztikus szintetizátoros nyitány után sötét, de mégis csilingelő és ezáltal harmonikus ütemeket kap a hallgató. Nagyon érdekes, hogy az album címadó dalát már január óta hallgatja a nagyközönség, (támadták is elég hevesen) de az egész lemez kontextusában valahogy sokkal jobban átjön az üzenet és sokkal kevésbé tűnik egy erőltetett wannabe himnusznak. Ugyanez igaz a Judas-ra is, mely egy sokkal erősebb és különlegesebb dalnak tűnik az egész lemezt figyelembe véve. A következő, Government Hooker szerintem az egyik legjobb dal a lemezről, operába illő nyitánnyal kezdődik melynek egy agyszétszedő beat lép a helyébe szexuálisan túlfűtött szövegekkel és néhol elég erősen torzított vokállal.
Az Americano egyértelműen az Alejandro sikerei miatt íródott, tipikus latinos ütemeket felvonultató, diszkós elemekkel megbolondított dal, szemben a Hair-rel, ami egy techno ballada hangsúlyos szaxofon betéttel. Gaga több helyen nyilatkozta, hogy ez az egyik kedvenc száma az új lemezről, melyben önmagát a hajához hasonlóan szabadnak értelmezi és szerintem ez az üzenet remekül illik a dal vidám, szabadságérzetet sugárzó hangulatához. A Scheiße ehez képest egy rendkívül agresszív, karakteres dal, melynek remixe tavaly a Mugler divatmárka egyik divatbemutatóján debütált, ahol egyébként az énekesnőt először láthattuk modellként a kifutón. Az album verzió nem tér el nagyban a remixtől, de ez egyáltalán nem baj, hiszen a "szart" már tavaly is rendkívül pozitívan fogadták a kritikusok és a rajongók egyaránt.
A Bloody Mary egy rendkívül fülbemászó, nyugodt kis ballada, mely kitűnően ellensúlyozza a többi dal vibrálását. Külön kiemelném az utolsó refrén előtti átkötő részt, melyben egy férfi kórus zengi Gaga nevét, ami nekem nagyon tetszik. Ezek után jöhet egy nagyon intenzív, torzított gitárral tűzdelt dal, mely hangzásilag leginkább a '80-as évek diszkós pop slágereit akarja utánozni, és megtudhatjuk belőle, hogy az énekesnő saját bevallása szerint (is) egy igazi Bad Kid. A Highway Unicorn egy torz csillámporos kis töltelék dal, mely olyannyira nem hagyott bennem mély nyomot, hogy el is felejtettem volna írni róla, ha nem lenne előttem a teljes tracklist és bár a Heavy Metal Lover sem egy nagyon jelentős dal, viszont sokkal inkább passzol Gaga karakteréhez és egyébként engem nagyon emlékeztet a The Monster Ball Tour átkötő videói alatt hallható fantasztikus remixekre. Az album idő közben egyre inkább lelassult, ütemességét az Electric Chapel dübörgő basszusaival nyeri vissza, melyben a hangsúlyos szerepet kap (címéhez hűen) a templomi harang, az orgona játék és az elektromos gitár is.
A You and I című dalt már nagyon sokszor, sok helyen hallhatta a közönség és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez lett a Born This Way album legnagyobb mellényúlása. Az igazi érzelmekkel teli rock balladára rá sem lehet ismerni, mert az album verzióban a végletekig lesterilizálták és ezzel szerintem teljesen tönkretették Gaga - saját bevallása szerint - legjobb számát, amit valaha írt. Az Edge of Glory remekül zárja ezt a zeneileg vegyes, ám mégis remek egységet alkotó sort a maga pumpáló basszusával és az első hallásra idegesítő, de aztán valahogy kellmesnek tűnő szaxofon szólójával. A lemez speciális kiadása tartalmaz még három dalt, például a Black Jesus † Amen Fashion-t, ami bár egy kicsit Madonnás, de ettől függetlenül egy rendkívül jól összerakott és táncolható felvétel lett. A The Queen a Highway Unicorn-hoz hasonlóan egy olyan töltelék dal lett, amely ha nem került volna fel a lemezre, akkor szerintem senki nem hiányolta volna. A harmadik bónusz szám, a Lee McQueen emlékére írt Fashion of His Love teljesen érthetetlen és sajnálatos módon két '80-as évekbeli sláger egy az egyben való lemásolásából és összegyúrásából született, nevezetesen Whitney Houston I Wanna Dance With Somebody-jából és Cyndi Lauper Girls Just Wanna Have Fun-jából, de a Born This Way refrénjének a dallama is fel lett használva benne.
Összességében a Born This Way egy nagyon erős lemez lett, de a különleges énekesnő eddígi pályafutásának nem ez a remekműve. Lady Gaga eddíg egy polihisztor volt. Ahogy azt már írtam, a The Fame Monster-rel olyannyira magasra tette a mércét, hogy azt nagyon nehéz lett volna felülmúlni és sajnos a Born This Way-jel ez szerintem nem sikerült. Ez nem az új '10-es évek zenéje, ez egy 20-30 évvel ezelőtti korszak leporolt, itt-ott felújított zenéje, melyből az énekesnő és a Haus Of Gaga ugyan kihozta a maximumot, de egy teljesen másik irányba kellett volna elindulni ahoz, hogy valóban ez legyen az évtized legjobb lemeze. Nem mondom, hogy a Born This Way rossz, mert egyáltalán nem az, meg persze ízlések és pofonok ugye, de nincs meg benne az a kis plusz, amire mindenki várt és ami Gagát azzá tette, ami. Természetesen ettől függetlenül az egészen biztos, hogy az album óriási siker lesz, már csak a Lady Gaga név miatt is. Már látom lelki szemeim előtt, ahogy rekord időn belül platina lemez lesz, és az eladási- és slágerlisták élén lesz világszerte, meg hogy majd az új turnén több millió szörnyecske fogja torka szakadtából üvölteni az addígra kultikussá váló szövegeket, sőt abban is biztos vagyok, hogy az évtized albuma Lady Gaga nevéhez fog majd fűződni, de én jelenleg úgy gondolom, hogy az nem a Born This Way lesz.
Avril Lavigne-t régen még azok is szerették, akik amúgy nem lelkesednek a könnyűzenéért. Karrierje első öt évében felépített egy igazán elismerésre méltó egzisztenciát, amelyet a 2007-ben megjelent 'The Best Damn Thing' című albumával le is rombolt. Mindent eldobott, amit korábban képviselt és beállt a popcsirkék nevesnek nem mondható sorába, hogy ugyanolyan tucattá váljon, mint a többi tizenegy. Aki nem fordult el teljesen az énekesnőtől, az gyakorlatilag azóta vár a csodára: egy olyan nagylemezre, ami - ha csak nyomokban is, de - a régi számok színvonalát hozza. Az utóbbi pár hónapban elkezdődött a negyedik album promóciója, mely március 8-án jelenik meg. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy több millió ember várja, vagy legalábbis kíváncsi rá, hogy mit hozott össze a kanadai énekesnő. Vajon sikerül neki újra egy jó albumot összehoznia, vagy folytatja a rózsaszín halálmenetet a süllyesztőbe?
A válasz: sikerült. A hangzás leginkább a 'Let Go' album B-side-jához hasonlít, dominál az akkusztikus gitár és a zongora, de nem egy számban vonós hangszereket is lehet hallani. Egyetlen szépséghiba, hogy két-három számban nagyon gagyi hip-hoppos dob adja a ritmust, ami amellett, hogy szerintem nem passzol a nyers gitárhanghoz, még ad az egésznek egy olyan érzetet, mintha nem lett volna idő/pénz felvenni a számot élő dobbal.
A legutóbbi klippes dal, a 'What The Hell' nagyon kilóg a sorból, az még inkább a 'The Best Damn Thing' vonalát viszi tovább. Az első szám, a 'Black Star' egy másfél perces ballada, amelyet már majdnem mindenki hallott az énekesnő egyik parfüm reklámjában. Nekem személy szerint két dal vált kedvencemmé az albumról, az "Everybody Hurts" és a "4 Real".
Tény, hogy elfogult vagyok, de az is biztos, hogy a 'Goodbye Lullaby' minőségileg magasan veri a legutóbbi lemezt és méltó Avril korábbi sikersztorijához. Mindenkinek ajánlom, aki valaha kedvelte az énekesnőt.
