Avril Lavigne-t régen még azok is szerették, akik amúgy nem lelkesednek a könnyűzenéért. Karrierje első öt évében felépített egy igazán elismerésre méltó egzisztenciát, amelyet a 2007-ben megjelent 'The Best Damn Thing' című albumával le is rombolt. Mindent eldobott, amit korábban képviselt és beállt a popcsirkék nevesnek nem mondható sorába, hogy ugyanolyan tucattá váljon, mint a többi tizenegy. Aki nem fordult el teljesen az énekesnőtől, az gyakorlatilag azóta vár a csodára: egy olyan nagylemezre, ami - ha csak nyomokban is, de - a régi számok színvonalát hozza. Az utóbbi pár hónapban elkezdődött a negyedik album promóciója, mely március 8-án jelenik meg. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy több millió ember várja, vagy legalábbis kíváncsi rá, hogy mit hozott össze a kanadai énekesnő. Vajon sikerül neki újra egy jó albumot összehoznia, vagy folytatja a rózsaszín halálmenetet a süllyesztőbe?
A válasz: sikerült. A hangzás leginkább a 'Let Go' album B-side-jához hasonlít, dominál az akkusztikus gitár és a zongora, de nem egy számban vonós hangszereket is lehet hallani. Egyetlen szépséghiba, hogy két-három számban nagyon gagyi hip-hoppos dob adja a ritmust, ami amellett, hogy szerintem nem passzol a nyers gitárhanghoz, még ad az egésznek egy olyan érzetet, mintha nem lett volna idő/pénz felvenni a számot élő dobbal.
A legutóbbi klippes dal, a 'What The Hell' nagyon kilóg a sorból, az még inkább a 'The Best Damn Thing' vonalát viszi tovább. Az első szám, a 'Black Star' egy másfél perces ballada, amelyet már majdnem mindenki hallott az énekesnő egyik parfüm reklámjában. Nekem személy szerint két dal vált kedvencemmé az albumról, az "Everybody Hurts" és a "4 Real".
Tény, hogy elfogult vagyok, de az is biztos, hogy a 'Goodbye Lullaby' minőségileg magasan veri a legutóbbi lemezt és méltó Avril korábbi sikersztorijához. Mindenkinek ajánlom, aki valaha kedvelte az énekesnőt.
