Pár éve az étkezési szokásaim gyökeresen megváltoztak egy-két film, és a vonatkozó szakirodalom hatására. Teljesen lemondtam a gyorsételekről, nemrég volt a harmadik évfordulója, hogy nem teszem be a lábam egyetlen “mekibe” vagy “börgerbe” se. Ez alatt az idő alatt folyamatosan kerestem egy könyvet, melynek már a címe is beszédes, “Megetetett Társadalom - Hogyan fizetsz rá a hamburgerre?” (HVG Kiadó - 2003), ám a mű annak ellenére, hogy az utóbbi idők egyik legsikeresebb tényfeltáró könyve, a világ legtöbb országában hónapokig a toplisták élén volt, itthon sok helyen még az adatbázisban sem szerepel.
Végül a legtöbb nagy könyváruház, a kiadó felkeresése és vagy 30 antikvárium végigböngészése után döntöttem úgy, hogy kiváltom életem első saját olvasójegyét, és teszek egy próbát a Szabó Ervin Könyvtár központi épületében. Tudtam, hogy ha ott nem találom meg a hőn áhított olvasmányt, akkor sehol. Tervemet siker koronázta, gyakorlatilag eufórikus érzés kerített hatalmába, amikor a Szabadpolc szociológia sorában végre a kezembe foghattam az ütött-kopott könyvet.
Még csak a mű felénél tartok, de már büszkén adom tovább a kinyert információkat a barátaimnak. Így volt ez akkor is, amikor Miyával beültünk a Coffee Heaven-be és a sokadik kávém után feldobtam azt a témát, hogy amerikában olyannyira kiszorították a franchise rendszerek a kiskereskedőket, hogy már a legtöbb temetkezési vállalat is egy-egy üzletlánchoz tartozik. Megfeledkezvén a téma tragikus voltáról, minden komolyság nélkül hamar elmerültünk élénk, ám ebben az esetben inkább érzéketlen és morbid fantáziánk legmélyebb bugyraiban, és kitaláltuk, hogy mégis: “milyen lehet egy franchise temetkezési vállalat?”
Az ilyen irodák eddig általában kegyeleti okokból a lehető legvisszafogottabb külső megjelenéssel rendelkeztek, ám mivel itt a profit növelése és a versenytársak kiszorítása a legfontosabb, ezért a siker érdekében a lehető leghivalkodóbb megoldások a legcélravezetőbbek. Az üzletet St. Peter’s-nek hívnák, és kívülről egy 4-6 méter magas koporsó alakú fekete épület lenne, melyet sötétedés után neoncsövek világítanak meg. Belülről csontváz dekoráció, sötét színek és egy hosszú pult fogadná az ügyfeleket 8-10 pultossal, mögöttük pedig egy félig átlátszó üvegfallal elválasztva - a gyorséttermek konyháihoz hasonlóan - hamvasztások vagy a temetések előkészítő műveletei zajlanának. A pult fölött fényesen izzó plakátok tájékoztatnának az aktuális akciókról, a különböző “menükről”, valamint az itt szereplő ábrák alapján lehetne kiválasztani a kiegészítőket (például egy nyitott koporsós temetésen az elhunyt öltözetét, vagy hamvasztás esetén az urna színét, formáját). A komplexumhoz természetesen tartozna egy drive-in kassza is, amely valószínűleg nagy népszerűségnek örvendene a bérgyilkosok körében, akik áldozataikat a csomagtartójukban hozhatnák a helyszínre, hogy egy jelképes összegért gyorsan és diszkréten megszabadulhassanak tőlük. A munkaerőt természetesen a minimálbér alatti fizetésért foglalkoztatott tinédzserek jelentenék, akik egy szigorú kódex alapján pontosan meghatározott megfogalmazásban kommunikálnának az ügyfelekkel azért, hogy a végső búcsú a szeretett rokontól egyszerűbb legyen, mint egy grande non-fat charamel Frappuchinot rendelni a Starbucksban cukormentes sziruppal és csokidarabokkal. A pultoknál könnyedén elhangozhat például az, hogy “Temetés, vagy hamvasztás lesz?”, vagy épp az, hogy “Ajánlhatok a koporsó mellé egy extra keresztény vagy zsidó szertartást, most csupán 10 ezer forint felárért?”. De természetesen a testreszabhatóság is fontos, ezért a “Milyen ruhát szeretnél a nagypapádra? Van szürke, fekete, kék, valamint fehér öltönyünk, és bármelyiket kérheted hajszálcsíkos kivitelben 500 forintért.” ajánlat is gyakori lenne a St. Peter’s-ben. Talán a legmorbidabb, “A pult végén kapod majd meg az urnádat a nagymamád hamvaival!” a gyors és kényelmes kiszolgálás miatt elengedhetetlen.
Sokan úgy gondolhatják, hogy egy ilyen intézmény érzéketlen és kegyeletsértő lenne, de szerintem mivel manapság már nem csak amerikában, hanem nálunk, az öreg kontinensen is az élelmezéstől kezdve, a ruházkodáson keresztül egészen a szórakozásig mindent a józan paraszti ésszel nézve egyébként rendkívül groteszk rendszert alkalmazó franchise-okon keresztül végzünk talán nem is olyan elképzelhetetlen, hogy a fent leírtak szoros határidőn belül - ha nem is ennyire kisarkítva, de - megvalósuljanak. Meg különben is, hét milliárdan vagyunk parányi, haldokló bolygónkon, és ez a szám egy(elő)re csak növekszik. Ha ez így megy tovább a temetők megtelnek, és kitör az első halottkezelési világválság. Hogy hosszabb távon mi jelentené a megoldást, azt nem tudom, de rövid távon mindenképpen jót tenne, ha nem innék ennyi kávét Miyával (a szintén franchise Coffe Heaven-ben), hiszen ahogy láthatjátok a túl sok koffein hatására csak ilyen hülyeségeken fogok elmélkedni.
