Tegnap értem el Harry Potter mániám tetőfokát. Szandival beszélgettünk arról, hogy az, hogy végérvényesen véget ért a sorozat szomorú dolog-e vagy sem. Egyfelől szomorú, mert nem lesz mire várni, nem lesz több könyv, amit az éjféli premiert követően pár óra alatt, legkésőbb másnap délig kiolvasunk és nem lesz több film, amit tűkön ülve várunk és már a Warner Brothers logónál ráz a hideg és/vagy sírva fakadunk. Ugyanakkor basszus, van hét fantasztikus könyv és nyolc elképesztő film, amit a jövőben bármikor levehetünk a polcról és kedvünkre olvasgathatjuk és nézegethetjük őket annyiszor, ahányszor csak jól esik. Ahogy Neville is mondta az utolsó részben vége felé - ez nagyon megmaradt bennem és bár közhely, de mégis igaz - "Harry nem halt meg. Tovább él a szívünkben."
Én - több millió kortársammal együtt - a Harry Potter sorozaton nőttem fel. Ahogy a szereplők komolyodtak, úgy komolyodtam én is, ahogy egyre nehezebb feladatokat állított eléjük az élet, úgy lett az én életem is egyre nehezebb és most, hogy Harry és a többiek varázsló mércével számolva is nagykorúak lettek és kvázi felnőtté váltak, úgy érzem én is, hogy lassan itt az ideje ebben is követnem a példájukat. A Harry Potter könyvek és filmek megismételhetetlen és pótolhatatlan darabkái lettek számtalan ember (nem csak) gyermekkorának és nagyon örülök hogy én is részese lehettem a "varázslatnak". Rowling sztorija nélkül egészen biztosan nem lennék ma az, aki és ezért elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Az utolsó film megjelenésével lezárult egy korszak, de ez szerintem nem baj, mert most kezdődhet valami új.
