Tegnap egy barátommal, Szandival felmentünk a közeli hegyre, ahol van egy kilátó (1-2 kilóméterre a legközelebbi főúttól, egy kis kanyargós túra ösvény vezet fel oda), ahonnan gyönyörű a kilátás budapestre. Nagyon jól elvoltunk, élveztük a jó időt, beszélgettünk, néztük az alattunk elterülő esti sötétségben fényesen világító várost, majd mivel kezdett kicsit hűvös lenni, kitaláltuk, hogy tüzet rakunk, hiszen van a kilátó mellett egy kijelölt tűzrakó hely. Már szinte korom sötét volt, a tűz sem égett már olyan erősen, mint korábban, lassan indulni készültünk, de akkor jobbról mély lihegést halottunk, ami félkör ívben megkerült minket (ekkor egy pillanatra kivettem a hang gazdájának a sziluettjét, leginkább egy nagytermetű kutyára emlékeztetett, de lehetett volna akár róka, vagy vaddisznó is), majd elhalkult. Na, ettől a ponttól kezdve felfoghatatlanul megijedtünk Szandival, hálát adtunk az égnek, hogy égett még a tűz, gyorsan tettünk is rá még két fát. Azt tudtam, hogy ilyenkor nem szabad elfutni, vagy támadni, hanem nyugodtnak kell maradni, de fogalmam sem volt, hogy akkor mégis hogy lehet elmenekülni.
Egy idő után szinte biztosak voltunk benne, hogy az ismeretlen valami már messze jár, de abban a pillanatban belépett a tűz fénykörébe egy óriási kutya. Mi megdermedtünk, az állat biztos, hogy kóbor volt. Keselyű módjára elkzedett körözni körülöttünk, én pedig - jobb ötlet híjján - lassan előhalásztam a telefonomat hogy segítséget kérjek. Addígra már nem láttuk az ebet, de még hallottuk a lihegését, de pár perc múlva már azt se. Erőt vettünk magunkon, felkaptunk egy-egy égő fadarabot és elindultunk lefelé a hosszú úton egyedül a vaksötét erdőben. Az eleinte égő, majd később már csak parázsló botok adtak valamennyi fényt, de annyira féltünk még mindig, hogy nem mertünk külön világítani a lábunk elé.
Óriási szerencsével úsztuk meg ezt a kis kalandot, szegény Szandinak még lefelé a buszon is remegett a lába. Tanulság: sose maradjatok sötétedés után az erdőben, pláne ha a közelben nincs biztonságot jelentő hely. Bele se merek gondolni, mi történt volna, ha nem égett volna a tűz, hiszen bármi történhetett volna, így talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az mentette meg az életünket.
Tegnap előtt a Rocktogonban voltam este, hiszen Tóth Gabi és zenekara, a Supernova koncertezett. A hangulat felszabadult volt, mondhatni családias, tök jó számok mentek, Gabi, mint mindig most is nagyon odatette magát, bár a banda itt-ott elég szétcsúszott volt.
Az első szám a való világ főcímdala volt, de hallhattunk sok feldolgozást is, többek között egy Adam Lambert balladát, vagy az AC/DC legendás Highway to Hell-jét is. Gabi csodálatosan énekelt, továbbra is fenntartom a véleményemet, miszerint ma magyarországon a könnyűzenében toronymagasan ő a legjobb hangú énekesnő. Nagyon feltűnő volt viszont számomra, hogy a banda részéről nem voltak elég rendesen összepróbálva a számok, különösen, amikor metronómmal játszottak. Párszor elcsúsztak, az élő rész hangzásilag sem passzolt az előre felvettekhez, egyszer még szám közben ki is kapcsolták az egészet és inkább teljesen élőben fejezték be a dalt. Viszont ezek a nagyon apró bakik egy laikusnak szerintem fel se tűntek, hiszen Gabi egymaga gondoskodott a hangulatról, nem egyszer pattant le a színpadról és táncolt meg énekelt együtt a közönséggel. Nagyon örültem neki, hogy játszottak az új lemezről néhány kevésbé ismert számot is, például a 'Jöjj még!'-et vagy a 'Hallgass már!'-t, ez a kettő amúgy is a kedvenceim közé tartozik.
A show felénél - nőnap alkalmából - megjelent egy chippendale fiú, aki röviden összefoglalva egy vetkőzős Michael Jackson imitátor volt.